Már gyerekként is ducibb voltam, ami részben családi örökség, főleg apai ágról. Édesanyám ezt egy kicsit jobban kezeli, gyorsabban le tud fogyni, de rajta kívül mindenki elhízott a családban. Én 39 éves koromra inzulinos cukorbeteg lettem, a BMI alapján elhízott kategóriába tartozom – 40-45 kg súlyfelesleggel küzdök.

Húsz éve cukorbetegséggel élek, egy éve inzulinos cukorbeteg vagyok. Időnként hátfájdalom gyötör, és nehezebben is mozgok, ami gondot okoz az iskolában, ahol a második emeleten dolgozom, és a színházban, ahol a tanítás mellett időnként játszom. A legsúlyosabb hátrány azonban az egészségi állapotom. Az inzulinszúrást nem egyszerű megoldani a munkahelyemen, és az, hogy erre lett szükségem, nagy pofon volt nekem.

Két ilyen nagy törés volt az életemben. Egyrészt az unokatestvérem, annak ellenére, hogy betartotta a diétát és inzulint kapott, 26 évesen belehalt a cukorbetegségbe, nekem pedig súlyos szövődményem lett – elkezdtek elpattanni az erek a szememben. Van a családunkban látássérült ember, és én mindig is féltem ettől. Félek a sötéttől, a vakság lehetőségétől. Ez volt az igazi vízválasztó a hozzáállásomban. Rávilágított, hogy igenis szigorúan tartani kell a diétát. Ez nem egyszerű, hiszen ki kell tapasztalni, hogy mit ehetek reggel, délben és este anélkül, hogy az étel túlzottan megemelje a vércukorszintemet, de meg lehet oldani.

A családommal már gyerekkoromban is minden évben egyszer elmentünk laborvizsgálatra, hogy időben felfedezzék, ha valami gond lenne a szervezetünkben. Így már akkor hallottam, hogy oda kell figyelnem a testsúlyomra. Az első diplomázásomkor, egy stresszesebb időszakban jutottam odáig, hogy gyógyszert kaptam a háziorvosomtól a cukrom miatt. De nem éreztem át a diagnózis jelentőségét. Hiába hallottam a szövődményekről, fiatal emberként sokan úgy vagyunk vele, hogy „beveszem a gyógyszert, és nincs több teendőm a betegséggel, élem az egészségesek életét.” Tizenkilenc éves korom óta diabéteszes vagyok, és egy ideig – látszólag – ez működött, de a cukorbetegség olyan, hogy amikor a szövődményeknek már látható jelei lesznek, akkor baj van.

A háziorvosom két évig kezelt, aztán dialektológushoz küldött, ekkor már igyekeztem jobban odafigyelni a terápia nem gyógyszeres részére is. A szemem károsodása tavaly kezdődött. Háromhavonta jártam a szemészetre, hogy felszívódnak-e az elpattant erek, végül lézerrel kellett elégetni őket. Még mindig elpattan egy-egy ér, ám ma már felszívódnak maguktól. Szoros szemészeti kontroll alatt állok azóta is.

Ahogy említettem, nálunk mindenki elhízott, de most már családilag űzzük a diétát. Elkezdtem piláteszezni, és visszatérek a tánchoz is. Évekig táncoltam. Nem ez az első fogyókúrás korszak az életemben, és mindig akkor működött, ha a diéta mellett mozogtam is. A fő nehézség számomra azonban, hogy gyerekkorom óta érzelmi evő vagyok.

Az első extrém elhízásom 12 éves koromban következett be egy stresszes időszakban, ekkor 120 kiló voltam. A szüleim elvittek gyerekpszichológushoz, és sikerült leadnom 40 kilót, de amikor középiskolába mentem kollégiumba, és megint stresszesebb lett az életem, gyakorlatilag mindent visszahíztam. Többször újrakezdtem a diétát, de közel negyven évesen értem meg rá értelmileg és érzelmileg, hogy ezt mindennél komolyabban kell vennem, mert az életem a tét. És hogy orvosi, pszichológiai támogatásra is szükségem van.

Egyrészt a társbetegségek kezelése és megelőzése miatt szükséges – a cukorbetegség mellett magas a koleszterinem is. Másrészt, ahogyan említettem, amióta az eszemet tudom, érzelmi evő vagyok, és ezzel egyedül nem boldogul az ember. Szükségem van szakértői segítségre ahhoz, hogy megtanuljam egészséges módon feldolgozni az érzelmi megterhelést, hogy stresszhelyzetben ne az ételhez nyúljak, ne a tábla csokival töltődjek fel lelkileg egy fárasztó nap után. A háziorvoshoz az éves laborvizsgálat miatt már korábban is jártam, amit a gyerekeknek is tanácsolok az iskolában, mert fontos, hogy időben észrevegyük a problémákat. Szükség esetén pedig a háziorvos az, aki tovább tud küldeni a megfelelő szakorvosokhoz. Fontos, hogy mindenki megértse: nem szégyen az elhízás miatt szakemberhez fordulni.